Ha figyelmesen nagyítólencse alá veszitek a piacon lévő taktikai shooter-eket, katonai szimulátorokat, észrevehetitek, hogy a Vietnámban játszódó programok száma mondhatni nulla. Ez részben köszönhető annak, hogy az amerikaiak nem szívesen emlékeznek vissza a rizsföldeken folytatott háborúikra, másrészt pedig, hogy nehéz egy ilyen témájú játékot profi minőségben kivitelezni. A dzsungelharcok szimulálása mellett, komoly feladat a terepen elhelyezett aknák, s a ferdeszeműek által felszerelt bombák összhangba rázása, s ekkor a csapatjátékot még meg sem említettem. Az Infogrames programozói már csak ezért is nagy feladatot hajtottak végre a Line of Sight: Vietnam című produktumukkal. A tesztelés befejezése után, karikás szemekkel ültem fotelomban, s tűnődtem azon, hogy a Vietcong, vagy akár a Call Sign: Charlie meg tudja-e szorítani az Infogrames játékát.

A program a nagyközönség mellett az elitnek is remek szórakozást nyújt. A főmenübe érkezvén rengeteg beállítás elvégzésére nyílik lehetőségünk, többek között eldönthetjük azt, hogy árkád, vagy szimulatív elemekkel tarkított játékélménnyel szeretnénk-e gazdagabbak lenni. A Line of Sight: Vietnam ezzel mindenképpen egy kövér piros pontot szerzett nálam, ezúttal tényleg nem morgolódhat senki sem, a progi minden játékos igényének eleget tesz. Realisztikus módban vágtam neki a küldetéseknek, melyekből sajnos nincs sok. Egy repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett mesterlövészt karolhatunk fel számkivetetten a bózotosban, kivel később még megannyi küldetésen át találkozni fogunk. Az újabb és újabb küldetésekhez már társat is kapunk, s az ő bőrébe is bármikor belebújhatunk, habár tanácsosabb a távcsöves puskánkra támaszkodni. Ezt már csak azért is javaslom, mert a Line of Sight: Vietnam szimulációs része könnyedebb fokozaton is nehéz (míg az árkád nehezebb szinten is nevetséges), az ellenfelek mesterséges intelligenciája nem egyszer túlhágja az átlagos szintet. A játék becsületére szolgál viszont, hogy ez elmondható a társunkra is, de egy kettő az öt ellen felállású golyózáporban így is esélytelenek vagyunk.

Okosabban tesszük, ha a pályákon a lábbal történő mozgást elfelejtjük, ha élni szeretnénk, akkor kúsznunk kell. Az ellenség hihetetlen távolságokból ki tud szúrni minket. A hangulat emiatt kiváló, fantasztikus érzés, amikor azon kapod magad futás közben, hogy lőnek rád. Amikor lefekszel a fűbe az ellenség lövései egyre bizonytalanabbak, de te sem látsz többet egy AK-47-es torkolattüzénél, tőled jó száz méterrel odébb. Rájössz, hogy nincs értelme pazarolni a lőszert, a hosszabb sorozatok után az M16-osod úgy is csak egyre pontatlanabbul fog lőni. Váltogatnod kell a pozíciódat, miközben - ha csak centikkel is - de egyre közelebb kell kerülnöd az ellenséghez, hogy egy jól irányzott gránáttal diadalmaskodni tudjál. Sajnos csak 4 gránátot kapunk minden pálya elején, ami nagyon kevés. Az igazat megvallva, ez a program az, amelyben egy gránát könnyen életeket tud menteni, óriási feladata van az előbb bemutatott tűzharcok alatt. Lőszerünk sincs sok, ám az ellenség fegyverét elszedhetjük, ezáltal némi muníciószaporítást produkálhatunk. Még egy reális dologgal találkoztam itt, melyet már megannyi taktikai shooter-be be kellett volna építeni. Tegyük fel, hogy van 2 tárunk, ami ugyebár az M16-os rohampuska esetében 60 lőszert jelent. Észreveszünk két vietkongot, hatalmas tűzharcban leöljük őket, a párbaj 20 töltényünkbe került. Más FPS-ben a játékos ekkor vígan tárat cserél és nyomja tovább az ipart. Na itt nem szabad. Tárcsere esetén ugyanis az előző tárban lévő 10 skulónk elvész. Ez annyira reális, mégis szinte minden FPS-ből kimaradt - számomra érthetetlen módon.

Sebességünk számít a felszerelésünk súlyától is, ezért két automata fegyver sose legyen nálunk egyszerre, mert irtózatos módon lassítja az embert. A tárnak is megvan a maga súlya, 4-5 darabnál sose legyen több a birtokunkban. Megeshet például, hogy csak azért érjük el a tőlünk 30 méterre lévő bokor fedezékét, mert a felszerelésünk súlya minimális, ha a vállunkon csüngött volna még egy páncéltörő is, nem biztos, hogy vígan ünnepelnénk este a bázison. Küldetésekből egyébként kereken egy tucat van, legtöbbjében eliminálni kell bizonyos célpontokat. Barátomnak a játék idővel monotonnak, unalmasnak tűnt, pedig ha jobban belegondolunk, ilyen a háború, a változatosságnak ott helye nincsen. A helyszínek igényesen vannak felépítve, egyedül azt sajnáltam, hogy gyakorta láthatatlan falakba ütköztem, amik egyértelműen jelezték, hogy a mozgásunk korlátozva van. Hatalmas dzsungelekbe, kisebb tisztásokra, folyók partjaira és hegyek torkolataihoz szólnak a küldetéseink. A terep minden esetben más és más, ezzel párhuzamosan a taktika is. Külön pozitívum a pályákon elhelyezett bombák mennyisége, fentebb írtam, hogy nem tánacsos futni, ezzel remélem sikerült még jobban alátámasztanom a fenti kijelentésemet.

A játékmenetben különösebb hibákat nem tapasztaltam, a láthatatlan falak ugyan idegesítőek, de ha ti, nem tesztész fejjel rójátok a pályákat, hanem egyszerű bakaként, aki az aktuális parancsát teljesíti, akkor az se biztos, hogy ez feltűnik nektek. Amin kicsit elszomordtam, az a vietnámi falvak elhagyatottsága volt, alig akadtam össze pár civillel, katonából bezzeg egy egész ezrednyi várt rám. Az ellenfél tápos intelligenciája nem szegte el a kedvem a játéktól, inkább felvettem a harcot velük, a hegytetőkön megbúvó mesterlövészek, a rizsföldekben kúszó sorkatonák, valamint a folyókban rejtőzködő speciális egységek hihetetlen jó összhangban vannak egymással, egyszóval belbecsből jeles a program.

A külső tulajdonságokra mindez már ilyen áradozó hangvételben nem mondható el. A grafika nem arra hajt, hogy túlcicomázott vizuális látványvilágával elragadtassa a játékost. Szerencsére nem is holmi gyenge darabbal állunk szemben, 2003-as szemmel nézve a kinézet egy erős hetest ér a skálán. A főmenü meglehetősen egyszerű, nincsenek extra effektek az almenükben való mozgolódás alatt, módosítások közben sem arra kapjuk fel a fejünket, hogy "Wow, de jól van ez megdolva!". A játékmenetbeli látványvilág a fűt leszámítva mindenben megüti azt a bizonyos átlagot, bugokba viszont lépten-nyomon belebotolhatunk. Levegőben fekvő halott katonákat minden egyes küldetésen láthatunk, de nem egyszer belebújnak a talajba is. A víz effektje sem az az egetrengető újítás, a No One Lives Forever 2-ben látottakhoz képest a Line of Sight: Vietnam elbújhat. A robbanási effektek a fentiekkel szemben viszont egész jóra sikeredtek, nem jellemző rájuk semmiféle hatalmas tadamm meg bimmbumm effekt, a páncéltörő lőszere csak akkorát robban, amekkora a becélzott objektum területe, nem szedi szét a környező terepet, mint ahogyan azt eddig rengeteg egyéb FPS-ben láthattuk. Az Infogrames az effektek terén is törekedett a maximális reálitásra, s véleményem szerint, nem sok határt lépett át.

A Line of Sight: Vietnam abszolút gyengéje: a hangok. A küldetések felvételekor hallható monológok gyenge minőségűek, a fegyverek hangjai sem tökéletesek, nem igazán értem, hogy erre miért nem lehetett egy picit jobban odafigyelni. Zenéből sincs sok, általában egy-két ismerős dallamra lehetünk figyelmesek mindig, s azok is akkor hallhatóak, amikor vagy ellenséges területre léptünk, vagy éppen tüzelnek ránk, a biztonságos pillanatokban csak a szél süvítésének, valamint a bokrok zizegésének hallhatjuk kellemes játékát.

Őszinte leszek, s talán a megengedettnél egy kicsivel szubjektívebb. Nekem ez a játék nagyon tetszik. Az Infogrames nem reklámozta agyon a produktumát, nem kertelt vele senkinek, hogy ez ilyen meg olyan jó lesz, egyszerűen csak piacra dobta a Line of Sight: Vietnam-ot, aztán játsszon vele az, aki akar. A programban nincsen benne semmi extra, a grafika a menő gyerekek szemében akár gyenge is lehet, a monoton küldetésekről nem is beszélve. A szimulációs elemek viszont megadják azt, amire az Operation Flashpoint / Ghost Recon rajongók vágynak: a realitást, a hihetetlen dolgok mellőzését, azt a hangulatot, amelyet sokan a Delta Force első része után elveszettnek hittek. S, mint teszter - és lelkes játékos - úgy érzem, hogy ennél nem kell több.